Sziasztok!
Mielőtt elolvassátok a prológust, szeretném ha tudnátok, hosszú hetekig, hónapokig még meg sem próbáltam leírni a képzeletemben születendő briliáns történetet, be kell valljam, még most sem vagyok biztos benne, hogy jó döntés volt. Sok sok befejezetlen blog után őszintén bízom benne, hogy ennek sikerül megírnom a végét. Vagy legalább a háromnegyedét.:D
Az iskolában gyakran kérdezték meg tőlünk, hogy mik akarunk lenni felnőttként. Gimiben különösen sokat számított, hogy legyen meghatározott válaszunk, ha netán szóba kerülne ez a téma. A többség továbbtanuláson gondolkodik, ám akadnak olyanok is, akik érettségi után dolgozni kezdenek vagy elkezdik élvezni az életet. Nos, én az utóbbi kategóriába tartozom. Az álomélet viszont hamarabb véget ért mint gondoltam. A szüleim csődbe mentek, el kellett adnunk a nyaralónkat, az autókat, a drágább ékszereket, festményeket, hogy megtartsuk a lakásunkat.Végül a biztosító azt is elvette tőlünk. Utcára kerültünk. Napokig éheztünk, mígnem valaki aki éppen elsétált mellettünk a járdán, megsajnált minket, és oda nem dobta nekünk a táskájában heverő félig megevett szendvicsét, vagy jobb esetben üdítőjét. Élő példák voltunk rá, hogy akár egy pillanat alatt a híd alá kerülhet akármelyik tehetős család. Hosszú évekig éltük ebben az életmódban. De ha nem jutunk ilyen sorsra, akkor most nem lennék ott, ahol most.
